Huh.

Nemrég éppen a könnyeim folytak, mit folytak, ömlöttek le arcomon, levegővételért meg kellett küzdenem, és öklendezéseim közben nem, semmire nem gondoltam. NEM volt rá egy pillanatom sem...

Hogyan is jutottam idáig, ezen a gyönyörű, napsütötte napon? Ja nem. A zuhogós, nagyon szeles, több réteges öltözködést kívánó napon, amikor kis ideje még azon morfondíroztam, ilyen csendes eseménytelen napon majd nem is lesz miről írnom?

Lássuk ezt az egyszerű történetet - Zsusza módra tálalva

Reggel egyre könnyebben kelünk fel, kicsomagoljuk éjjelre biztonságira hajtogatott pici testeinket, megyünk fürdeni, (én kizárólag mezítláb).

Ma reggel megállapítottam, hogy tök meleg van, már egész jó a lábamnak. Aztán körülnéztem, és azt is leszögeztem, hogy Pesten bizony még ruhában sem jönnék ki ilyen esőben, szélben, hidegben a jó kis kuckómból, tehát elég furcsának éreztem első a megállapításom.
Azért megtaláltam a saját válaszom: MEGSKÓTULTAM pár nap alatt. Nincs mese, csak ez történhetett.

Ma Fort Williem-be vezetett utunk, Juszuf a fekete autóban be is vitt minket, és mi szépen végig sétáltunk a fő utcán, néha mellkasig lehúzott kapucniban, hátha így kevésbé fúj arcba a hideg esős szél. Mondanom se kell, ez a taktika alig számított valamit. Így aztán ezzel egy idő után már nem is foglalkoztunk. Az érettebb hazaiak minden gond nélkül mezítláb, saruban közlekedtek, így legalább cipő teljes elázását kizárták, és ami befolyt elől nekik, az hátul vagy oldalt ki is folyt. Praktikus, költségtakarékos megoldás.

Én ma egy sapkára vágytam, de vágyam megmaradt. NEM találtunk olyat, ami jó lett volna. Túraboltok hegyekben, női nyári sapi nekem, egy sem. Hétfőn Csenge szemét is viszem J, és úgy keresek tovább, azaz újra.

Csarannak annyira tetszett ez a fél nap, hogy hétfői Csengés városnézés helyett ki is találta gyorsan, hogy inkább a Glen Nevis-re (https://en.wikipedia.org/wiki/Ben_Nevis) megy fel gyorsan, akár ítéletidőben. (ami azért nem teljesen vicces, elég sűrűn jár erre a mentőhelikopter...)

Hazaérve egy tavaszi friss zöldségleves leves készült, és utána a jól megérdemelt pihi követett, hatalmas alvással. Volt is miért, mára Bence karavánjának veggie hamburgerének tesztját terveztük be. Nyamika. Rohantunk, nehogy megegyék előlünk. Elég jó forgalmuk volt, és akkora adagot kaptunk, hogy haza kellett hozni megenni, ott nem tudtuk volna rendesen elfogyasztani. 1-2 harapás után éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Krákogtam, de faltam tovább. Majd jött a mindent elsöprő felismerés, hogy ez a hamburger teljesen tele lett nyomva alul mustárral, felül ketchuppel – általam, és én igen alaposmunkát végeztem. A gond azért volt nagyobb a kelleténél, mert

1. Nem az agyamban jött hamarabb ez a felismerés, hanem a szervezetemben
2. Nem bírom a csípőset – krákogás, csuklás, könnyezés, torok összeszorulás, patakzó könnyáradat, levegő hiányos állapot jellemezheti, kb ilyen sorrendben
3. Ennél a fordított sorrendnél már nincs idő a korrigálásra
4. Csarannak nincs életmentő vizsgája, tudása

A krákogás utáni szinten csak egyszer jártam – gyermekkoromban. Többször nem kíséreltem meg, nyomot hagyott bennem, ami valószínűleg már kifakult, ráfért egy erős frissítés.

Szóval ott jártunk, hogy a krákogás már megvolt, és én ettem tovább. Majs szép lassan, életemért könyörgő, nagy kerek boci szemekkel néztem életem párjára, de kérdésére már nem tudtam felelni. Szemeimből arcomat áztató tisztító arcmosást végző patakok indultak útnak, hörgő hangokat még kiadtam, melynek jelentéseire most nem pontosan emlékszem.

Ekkor elkezdtem öklendezni, ami egy kérődzésnek megfelelő kategóriába sorolható volt. Igen, visszanyeltem, újrafeldolgozásra a megrágott falatokat. Miután hosszas kísérlet után bebizonyosodott, hogy nem részesülök a kiadó hányás megváltást hozó lehetőségében, a torkom összeszűkülésekor már csak a levegő hiánya tetézhette tovább állapotom. Csaran aggódó szemei mögött nem bírtam nem észrevenni a pici mosolyt, amiről tudtam, hogy valószínűleg nagyon pocsékul és nevetségesen nézek ki. Egyben azt is jelentette arca, hogy ma még életben maradok díjjal értékelte szereplésem. Mondtam is volna erre egy cifrát, ha éppen nem másra kellett volna ez a pici oxigén, ami bekúszott szervezetembe. Cserébe tiszta, hegyi levegő volt.

Miután bebizonyosodott, hogy túlélem az uzsonnámat, a hamburger megkapta a gyilkos címet. Bencéék felé vettük utunkat megint, és a történet hallatán kerekedett jobb kedvük közepette megkértem, hogy arra a bizonyos mustárra ugyan már írja rá, hogy CSÍPŐS – hátha másnak is jól jön ez az infó. (az első szabály: mindig kérdezz először- kiiktatva mintapéldája volt)

Bencus gyermekem szélesedő mosollyal közölte, hogy nézzem már meg, arra bizony a saját hasonló tesztelése után felkerült a címke. Ellenőriztem, ott volt. NA. Jó anya módjára kicsit jobban lettem, hogy nem csak én vagyok ennyire okos, hanem ezek szerint legalább a fél családom.

Nincs is semmi gond, irány a bár, a jó hangulat fokozása, és a wifi fellelhető helye.

Rengetegen voltak, alig volt hely, de találtunk. Miután elhelyezkedtem, kikértük a kakaót, az első 3 mondat gépelése után kiderült, bizony nemsokár le fog merülni. Azaz hiába jöttünk idáig a nagy esőben. Ezáltal megtanultam, hogy indulás előtt mindig feldugom a hálózatra, és csak töltött állapotban indulok vele útnak. Semmi gond, még egy kör kakaót rendeltünk.

Ennek fogyasztása közben találkozhatott a gyomromban a mustár és hatása a kakaóval. Egységbe olvadtak, és szent kötelességüknek eleget téve tudatták velem, hogy nem lett sikeres az a próbálkozásom, hogy kakaóval enyhítsem a nemrég átélt gasztronómiai katasztrófa élményem hatását. Röviden: nagyon rosszul lettem. ÉN megfogadtam, soha többé kakaót nem iszom. ÉN, a nagy kakaós. Idáig jutottam.

Lassan hazabandukoltunk, szétszereltük a nappalit, és egy franciaágyat tákoltunk, beágyaztunk, és utolsó „többet nem iszom kakaót” mondattal mély álomba szenderültem.

Tanulság:

Olvass, mikor használsz valami (élelmi)szert, és nem, NEM mindenre jó a kakaó, és nem baj, ha néha gondolkodsz is. Józan paraszti ész használata nem tilossehol, semmikor.

BZS