Hajnali ébresztő, gyors elkészülés, indulás a buszhoz, hiszen ma lesz a legmelegebb idő, közel két héten belül. Ideális a kiránduláshoz, és ahhoz, hogy valahogy eltöltsük azt a napot, amikor otthonról ki vagyunk tiltva egy egész napra.

A buszon nagyon jókat alukáltam, miközben lefagytak a térdeim, valamilyen titokzatos erő hatására, mert hűtést vagy hasonlót nem találtunk.

Loch Ness városkában egy dolgot nem találtunk: magát a tavat, ami azért szerintem még tőlem is csúcsteljesítménynek számít. Akkor sem volt ott. A városka szép, aranyos, de csontszáraznak tűnt.

Útközben egy mai napig megfejtetlen rejtélyes dologra bukkantunk. Az erdős részeken fel-feltünedeztek telefonfülkék, érmések. Nagyon jó ötletnek találtuk, hátha valakinek épp érméje is van, és épp hívni is szeretne valakit. De tényleg – itt más léptékkel mérik a távolságokat, és mindenki gyalogol valahonnan - valahova. A rejtély a fülke feliratában (és valószínűleg így a tartalmában is) rejlik számunkra: „telephone, fax, email”. No. Vegyük elő a már leírt mondatom, kiegészítve: „Nagyon jó ötletnek találtuk, hátha valakinek épp érméje is van, és épp hívni is szeretne valakit, vagy gyors fax-olási rohama lett, avagy email-ezve szeretné tudatni szüleivel, milyen jó is itt az erdő mélyén”. Ugye ez már kicsit furábban hangzik, ugye, ugye??

Utunk folytatódott, nagyon szép tájakon, és a lábamon éreztem, elég sokat jöttünk már, mert valszeg lefagyott.

Így érthető talán, miért vártam már, és örültem nagyon-nagyon az amúgy gyönyörű út végének, és mosollyal az arcomon léptem le a buszról, kitárt mellkassal (, a sok jógagyakorlat hatására, még a medi tanárom büszkesége is lehettem volna épp), hogy a várva-várt jó meleget magamba szívhassam, felmelegedhessek végre. Egész nap a melegben (értsd ezt is skótul: 21-24 C fok). Ez valami szuper jó lesz.

A mosoly ott is maradt hosszú órákra az arcomon, de leginkább azért, mert odafagyott. Hahhhh, hideg volt rendesen. Hálás gondolataim szálltak az ég felé, hogy induláskor mégis magamhoz ragadtam a kabátom, és nem hagytam otthon. Csarannal ellentétben, aki még pulcsit sem hozott, és rövidujjúban gondolta felhőtlen kirándulásunkat eltölteni. Megírom nektek, számomra rossz volt ránézni így.

Kalandos pisilési, és útmutatás kérés kísérlet után kerestünk egy térképet, és elindultunk. Aztán gyors roham vissza, megint toalett használat miatt. Második nekiindulásunk után már sima ügy volt a Harry Potter féle könyvesbolt, a régi templomkert felfedezése. Ezen kívül mindent, de mindent megtaláltunk aznap, amit csak szerettünk volna.

Nagyon jót csavarogtunk, sétáltunk a kedvenc szigetes parkomban, mindezt a dualitás jegyében. Én ugyanis vacogtam, néha rázott a hideg, Csaran pedig a rövidujjújában adott hálát annak, hogy ilyen remek idő van végre. (értesd skótabbul: 18 C fok) Egyikünk jobban csodálkozott a másikon --- ez tiszta dinka...

11:40-kor volt az első gondolatom arról, hogy lehet, hogy túlélem a napot.

Ugyanis a nap már-már áttörte a felhőrétegeket, és kb 2 fokot melegedett is a levegő. Így mindent elsöprő bártorsággal a zsebből elő is vettem kezem, és a jó meleg hatalmas tenyérbe átraktam. Plusz egy fél fok érzete.

Délben már napoztunk (22-23 C fok), igaz én eleinte kabátban, majd merészen már csak pulcsiban. Néztük a pecásokat (Folyó szeli ketté módra dolgoztak), a fiatalokat, a szép környéket. Tovább sétálva valami rettentő büdös szag érte orrunkat, ismerősnek tűnt, de sokáig nem jöttem rá, mit érzek, Ez a szag néha-néha eltűnt ugyan, de igazából velünk maradt innentől végig. Kb két óra múlva jöttem rá, a szeméthegynek van ilyen szaga. Elgondolkodtató volt.

A skót szoknya bolt nagyon érdekelt engem, meg is néztük, nem csalódtam. Ahhoz képest, hogy láthatóan turistáknak volt berendezve, jókat tudtunk vásárolni, és végre lett egy csini sapkám is. Itt két kört is tettünk, és jókat szórakoztunk. Segítségünkre egy nagyon is skótul öltözött úriember volt, mezítláb, ahogy kell.

Az étteremben meglepetés várt ránk, egy magyar párral találkoztunk, ott dolgoznak – remek segítség volt a rendeléshez, és kedvességük nagyon jól esett nekünk.

A sok séta fárasztó volt, vártuk már a hazafelé fuvart. Én konkrétan a még fárasztóbb várakozás közben a busz várótermében el is aludtam – párszor.

Visszafelé nagyon jól mulattunk, a buszon leghátul ültünk ezért úgy pattogtunk, mind két nagy kerek labda a kanyargós, buckás úton. Persze itt is adtunk lehetőséget a tudatos álmodásnak, és alukáltunk. Rettentően elfáradtam, mire Fort William-be értünk.

Így amikor kiderült, hogy a Kedves még egy Lidl-t is meg akar nézni a buszmegálló közelében, az égre emeltem tekintetem, és az ősrégi MIÉRT?? Kérdést tettem fel.  Válasz: CSAK, szintén ősrégi. Mi lehet olyan fontos egy sz.ros boltban, ami miatt én nekem is meg kell tennem még 412 métert???!!! Semmi. Pont olyan volt, mint otthon, csak még hidegebb, és nem volt annyira büdös.

Végre taxi, hazaértünk. Sebaj, a „holnap egész nap alszom majd, és jól kipihenem az egész napos városnézést” gondolata melengette szívemet.

ÉÉÉS akkor a hír, ami fogadott: reggel9-ig el kell hagynom a lakókocsit, csak 13h-ra jöhetek vissza. Puff neki, mármint az alvás és pihenés meleg érzésének. Micsoda kemény világ ez itten. És eldőltünk, mint két zsák.

Este 10-kor még sétáltunk egyet – ugye emlékeztek tavalyról arra, hogy errefelé alig pár órát van sötét, s majd mindennap 21h-kor kisüt egy kicsit a napocska. Remek nap volt, méltó előkészülete a holnapi nagy napnak....

Egészen addig, amíg éjfél körül Brigi a megérkezése után teát nem akart inni. Kicsi hely lévén Csengét kikerülve szándékozott leülni az asztalhoz, de nem sikerült. Egyik lépésnél félrelépett, lecsúszott, a bögre víz kiesett a kezéből, és magára zúdította. Nagyrészt, egy kisebb része rám is kifröccsent.

Mivel idő nincs, már csak filozófiai értelmű mondás, hogy itt felgyorsult az idő. Brigi kiabált szegény, én fogtam a combom. Aztán felugrottam, fogtam a legközelebbi tároló üveget, teletöltöttem vízzel, és Brigi lábát kezdtem öntözni jéghideg vízzel, végig a leforrázott részen, Csenge keresett feltörlőt, Csaranka pedig edényt, amit teletöltött, és abba beleraktuk Brigi lábát bokáig. Majd nagyobbra cseréltük – nem a lábát, hanem az edényt, egy szép nagy jénait kapott – hiába, nem 36-os a lába... (Csilla! Szívrohamod elkerülése végett ezt már csak akkor írom már meg, amikor jól van Brigilába, nyugi, szeretünk) Ez a lefagyasztás sokáig tartott. Közben megkezeltem, és látva, hogy nincs már mit tenni, lehúztam a saját nadrágom is, és Brigi zokniját felhasználva jéghideg borogatást szerkesztettem sajátmagamnak, majd magam is megkezeltem.

Ekkor már azon a kreatív elméink által közösen elképzelt képen jót nevettünk, mi lenne, ha valaki benyitna. Én félmeztelenül, egy vizes zoknival a combomon fogadnám, Brigi a jénaiba tett lábával. Egy élmény lenne.

Nagyon sajnáltuk Brigit, mert tény, hogy alapos munkát végzett – magával. Az már egy különös kérdéskört vetett fel bennem, aztán közösen meg is tárgyaltuk, hogy vajon hozzám hogyan jutott a forró vízből. És ennek mi lehetett az oka? Ilyen furmányos átlátszó módon szeretett volna eltenni láb alól, vagy csak a holnapi nagy napi fotókon szeretett volna más állapotban látni. (Apádra ütök után szabadon) Miután kiejtettük az összes hülye elméletet, maradt a baleset szó. Találtunk speciálisan erre (is) jó kencét is nálam, így amit lehetett megtettünk Brigiért. Éjjeli műszakból hazaérve Bence is megkezelte, és össze-vissza puszilgatta. (sztem ez hatásosabb volt) Éjjeli fagyott borsó kezelés is hatásos volt, de a fájdalmat folyamatosan nem tudtuk 0-ra redukálni. Brigilába mára már szebben néz ki, ma sétált is velünk jó sokat, és jelentjük jól van.

Teát azóta kivesszük a kezéből, és a közeléből is elrakjuk.

Egy hatalmasat aludtunk, és mindenkire rá is fért.